Orbán Viktor egy kommunista filozófustól tanulta a legtöbbet a hatalom megszerzéséről, és ezt az ellenzékiek is elleshetnék

Orbán Viktor egy kommunista filozófustól tanulta a legtöbbet a hatalom megszerzéséről, és ezt az ellenzékiek is elleshetnék

Ritkán fordul elő a magyar politikában, hogy egy kormányfő nyíltan megnevezze: mely gondolati források hatottak rá, és milyen módszertani tanulságokat vont le belőlük. Még ritkább, hogy mindezt egy olyan gondolkodóhoz kösse, akit ideológiailag elvileg éppen a saját politikai táborának ellentéteként szokás leírni. Éber Márk Áron szociológus, az ELTE docense friss könyvében azt állítja: a Fidesz 2000-es évektől következetesen egy olyan logikát követett, amelyet Antonio Gramsci olasz kommunista filozófus hegemóniaelmélete ír le a leghasznosabban. A tét szerinte nem pusztán a választási győzelem, hanem a társadalom valóságértelmezésének átalakítása, a kulturális és intézményi háttér megszervezése, majd ennek állami erőforrásokkal való megerősítése. A vita igazi kérdése pedig az: tanul-e ebből bármit az ellenzék, vagy továbbra is a rövid távú kampánytechnikák és a morális felháborodás váltakozásában merül ki a politikai küzdelme.

A „hátország” mint politikai alapanyag

Éber Márk Áron értelmezése szerint a Fidesz egyik kulcsfelismerése az volt, hogy a politikai erő nem azonos a kormányzással. Lehet választást nyerni, kormányt alakítani, mégis elveszíteni a csatát a társadalom „józan eszének” nevezett közmegegyezésében. Ebben a megközelítésben a hátország nem kampánystáb, hanem intézmények, közösségek, médiaterek, kulturális fórumok, szakmai hálózatok és finanszírozási csatornák együttese.

A logika egyszerű, de hosszú távú: aki tartósan uralni akarja a politikai napirendet, annak a mindennapi beszédmódot, a „mi számít természetesnek” kérdését is befolyásolnia kell. Nem elég reagálni a hírekre, saját hírvilágot kell létrehozni. Nem elég védekezni a kritikákkal szemben, új kereteket kell kijelölni, amelyekben a kritika eleve kisebbségi hanggá válik.

Éber szerint ez a gondolkodásmód a 2002-es választási vereség után kapott igazán lendületet, amikor a Fidesz belső magyarázata az lett: a kormányzás önmagában kevés, ha a kulturális és értelmezési fölény nem a saját oldalon van.

Gramsci: hegemónia, ellenhegemónia, mindennapi valóság

Antonio Gramsci a két világháború közti Olaszországban, Mussolini börtönében írta le azt a szemléletet, amelyben a hatalom nem csupán rendőrség, hadsereg és törvények kérdése. A stabil uralomhoz beleegyezés is kell: az embereknek el kell fogadniuk, hogy a világ úgy van rendjén, ahogy van. Ez a beleegyezés gyakran nem kényszer eredménye, hanem kulturális és intézményi beágyazottságé.

Éber olvasatában a Fidesz ezt a mechanizmust fordította le a magyar viszonyokra. A hegemónia nem egy kapcsoló, amit fel- vagy lekapcsolnak, hanem folytonos küzdelem. A politikai nyelv, az erkölcsi kategóriák, a „nemzeti érdek” tartalma, a rend és a szabadság jelentése mind olyan terep, ahol a felek nemcsak vitatkoznak, hanem hosszú évek alatt átrendezik a közgondolkodást.

A szerző szerint a lengyel Szolidaritás példáján keresztül lehetett a legkönnyebben megérteni: még akkor is lehet erőt építeni, ha a formális hatalom elérhetetlen, mert a civil társadalom megszervezésével és a közös nyelv kialakításával előkészíthető egy későbbi politikai fordulat.

A rendszerváltás utáni értelmezési fölény története

Éber azt állítja: a rendszerváltás után Magyarországon rövid idő alatt egy olyan liberális értelmezési keret vált dominánssá, amelyet az akkori értelmiségi tekintélyek, a nyugati integráció célrendszere és a piaci modernizáció nyelvezete erősített meg. Ebben a helyzetben a jobboldali hangok léteztek, de sokszor marginálisnak számítottak, míg a „józan ész” szerepét a liberális centrum foglalta el.

Ebből a nézőpontból a Fidesz korai kormányzása után bekövetkező választási vereség nem pusztán politikai hiba volt, hanem ütközés egy erősebbnek érzékelt kulturális hegemóniával. Innen érthető az a gyakran hangoztatott felismerés, hogy „kormányon voltunk, de hatalmon nem”. A mondat a gyakorlatban azt jelenti: a döntések fölötti jogi felhatalmazás még nem garantálja a társadalmi támogatás mélységét.

Intézményépítés, média és erőforrások

A 2002 utáni időszak Éber szerint a szervezeti és kulturális építkezés felgyorsulása volt. A polgári körök, a párt belső újraszervezése, a jobboldali értelmiségi hálózatok erősítése, valamint a médiatér kiépítése mind ugyanabba az irányba mutattak: legyen olyan infrastruktúra, amely folyamatosan képes narratívát kínálni a hírekhez, értelmet adni a válságoknak, és közösségi identitást szervezni.

2010 után, kétharmados parlamenti többséggel, ez a logika új minőségbe lépett. Éber úgy írja le: innentől nem csupán saját intézmények felépítéséről van szó, hanem a rivális intézmények mozgásterének szűkítéséről is. A médiapiac átalakulása, a finanszírozási struktúrák, a tulajdonosi viszonyok és a szabályozási környezet mind olyan eszköz, amely egy kormány kezében képes hosszú távú helyzetelőnyt teremteni.

A folyamat a szerző értelmezésében nem elszigetelt események sorozata, hanem következetes stratégia. Ha az egyes lépéseket külön hírekként nézzük, mindig meglepőnek tűnhetnek. Ha azonban egy „valóságértelmező rendszer” építésének részeiként tekintünk rájuk, akkor kirajzolódik a minta.

Oktatás és utánpótlás: a következő nemzedékek terepe

A politikai hatalom tartósságának egyik legfontosabb kérdése az utánpótlás. Éber szerint ezért kiemelt jelentősége van annak, mi történik a közoktatásban és a felsőoktatásban. Nem csupán tananyagokról vagy intézményi formákról van szó, hanem arról, hogyan termelődik újra az értelmiség, kik kerülnek be a döntéshozói, szakmai és kulturális pozíciókba.

A központosítás, az alternatív tehetséggondozó programok, a független szakkollégiumi világ átrendezése és az egyetemi struktúrák átalakítása Éber szerint mind illeszkedik abba a képbe, amelyben a politikai tábor nemcsak szavazatokat akar, hanem tartós társadalmi beágyazottságot.

E folyamat következménye nem egyik napról a másikra látszik. Inkább lassú eltolódásként: a szülők döntési kényszere, a diákok pályája, a szakmai nyelv és a kulturális referenciák változása mind abba az irányba hat, hogy mi válik „normálissá”.

Miért nem működött az ellenzéki válasz

Éber kritikájának egyik legerősebb állítása, hogy a régi baloldal és a liberális ellenzék hosszú ideig rosszul értelmezte a politikai küzdelmet. Miközben a kormánypárt intézményeket épített, az ellenzéki oldal sokszor beérte azzal, hogy morális ítéleteket fogalmazott meg, és a rendszer természetét leírva várta a fordulatot. A szerző szerint a „maffiaállam” típusú diagnózisok önmagukban nem teremtenek többséget, ha nem társul melléjük saját hálózat, saját nyelv, saját, mindennap használható ajánlat.

A kulturális küzdelmet pedig szerinte téves szépségversenyként felfogni: hogy „a jobb írók, a nagyobb tekintélyek” melyik oldalon állnak. A politika nem esztétikai zsűri, hanem szervezés, erőforrás, fegyelem és stratégia. Aki csak a bíróhoz reklamál, nem fogja megnyerni a meccset.

Új kihívók, régi pálya

A szövegben megjelenik az a gondolat is, hogy az utóbbi időszakban a kormánypárt fölénye megingani látszik, mégsem szabad elfelejteni: 2010 és 2024 között milyen akadálytalan intézményi átalakítás zajlott. Éber ebben a helyzetben azt vizsgálja, mennyire képes egy új ellenzéki erő valós társadalmi koalíciót építeni úgy, hogy közben nincs mögötte kész intézményrendszer.

A szerző azt sugallja: a lendület önmagában kevés, ha nem épül mögé tartós infrastruktúra. A tömegek összeterelhetők egy közös cél, például a kormányváltás vágya mentén, de a közös valóságértelmezés, a kormányzóképes tudás és a fenntartható finanszírozás ennél sokkal nehezebb feladat.

Mit lehet „ellesni”, és hol a határ

A legprovokatívabb állítás, hogy az ellenzék tanulhatna abból a módszertanból, amellyel a Fidesz dolgozott. Ez nem ideológiai átvételt jelent, hanem technikát: hátország-építést, intézményteremtést, helyi közösségek szervezését, saját médiacsatornák és szakmai műhelyek fenntartását, valamint egy olyan nyelv kialakítását, amely nemcsak elítél, hanem elmagyaráz, irányt mutat és cselekvési tervet ad.

Ugyanakkor ennek van egy kényelmetlen oldala is: a hegemóniaépítés logikája könnyen átcsúszhat olyan gyakorlatokba, amelyek a pluralizmust szűkítik. A tanulság ezért kettős. A demokratikus ellenzéknek akkor is meg kell tanulnia a szervezés és intézményépítés alapjait, ha közben a célja éppen az, hogy a közélet sokszínűbb és tisztességesebb legyen. A kérdés nem az, hogy kell-e erőt építeni, hanem az, hogy milyen normák mentén.

A következő évek tétje

Éber Márk Áron könyvének központi üzenete, hogy a politikai fordulat ritkán pillanat műve. Inkább hosszú menetelés: intézményeken, kulturális tereken, helyi közösségeken, szakmai hálózatokon át. Aki csak a választási napra koncentrál, könnyen lemarad a meccs nagyobb részéről, amelyet addigra már lejátszottak.

Ha az ellenzéki oldal valóban kormányzó alternatívát akar, nem elég a felháborodás és nem elég a kampány. A mindennapi élet nyelvén kell ajánlatot tennie, és ehhez saját, tartósan működő hátországot kell felépítenie. A kérdés már csak az, hogy a magyar politikai térben lesz-e elég idő, erőforrás és türelem ehhez a munkához, vagy a következő ciklusok ismét csak a gyors reakciók és a rövid távú túlélési stratégiák terepei maradnak.

Magyar News Online